Napra pontosan tegnap húsz évvel ezelőtt szerezte meg Valentino Rossi élete első királykategóriás dobogóját – nézzük, hova fejlődőtt azóta!

A 2000-es MotoGP szezon volt Rossi számára az első megmérettetés a nagyok között. Az akkor már GP250 és GP125 világbajnok mélységes tisztelettel viseltetett az 500-as kétüteműek irányába, jellegzetes, elsőszezonos interjújában nagyon találóan jellemzi a Honda NSR500-zal tett első találkozásának élményét: “…aztán amikor megjön az erő, te csak kapaszkodsz, és … BAAASZD MEEEG!!!”

2000. április 30-án, a Spanyol Nagydíjon Vale először spriccelhette a pezsgőt friss GP500 serlegére, és sokan már akkor tudták róla, hogy ez a langaléta, folyton vigyorgó olasz suhanc még sokra fogja vinni. És tényleg: az eltelt két évtized során újabb 197-szer emelhetett magasba Grand Prix helyezettnek járó trófeát!

De a mai Rossi nyilván már közelről sem az a Rossi, mint aki akkor volt, és ez mindenre igaz, még motorozási stílusára is. Hiszen egy húszéves, teljességgel elektronikamentes 500-as kétüteműt teljesen máshogy kellett megülni és belőle a lehető legrövidebb köridőt kisajtolni, mint egy mai, ezres, négyütemű MotoGP gépből, amit az elektronok már legalább ugyanakkora mértékben irányítanak, mint a pilóták fenekei és csuklói.

A crash.net portál össze is állított egy remek fotómontázst Rossiról, amelyben rendre ugyanazokban a kanyarokban láthatjuk Valét önmagára átúsztatva, egymástól milliméterekre. Kitűnően nyomon követhető, hogy a Grand Prix technika fejlődésével és a pimasz, újító stílusú (Marquez nevű) ellenfelek párhuzamosan milyen stílusbeli változásokra kényszerítették többek között Valét is.

Az menetdinamikai tény, hogy minél jobban lelóg a motoros a gépről, ugyanazon kanyar ugyanazon sebességgel történő abszolválásához annál kisebb dőlésszög szükséges – vagy a másik oldalról nézve: ugyanabban a kanyarban ugyanolyan dőlésszöggel, minél inkább lelógsz, annál nagyobb kanyarsebességet tudsz elérni.

Ez mindig is így volt – de akkor miért nem lógtak annyira le, és könyököltek már a kezdetek kezdete óta a motorosok? A válasz több összetevős és nyilván a váz-, futómű- és gumitechnológia fejlődése is közre játszik, de a döntő faktort a vezetéssegédleti elektronikák megjelenése jelentette.

Ugyanis ha vigyáz rád a kipörgésgátló és így szinte kizárható egy klasszikus, túlbuzgó kigyorsításból fakadó ún. “high side” esés lehetősége, akkor a kanyarban sokkal kevésbé vigyázol önmagadra.

Régebben TC (azaz traction control – kipörgésgátló) nélkül a motorosoknak kvázi folyamatosan fel kellett lenni készülve egy mentésre: hogy ha netán túlfeszítenék a húrt a kigyorsítás megkezdésekor és a hátsó gumi tapadástvesztése, majd újbóli megtapadása miatt jönne a rettegett high side, a mentés kivitelezéséhez is jó testhelyzetben kellett lenniük. És minél jobban lelógsz a motorról, ez annál kevésbé adott…