Az ember életében csak egyszer adódik a lehetőség, hogy megvegye Valentino Rossi 2011-es MotoGP Ducatiját, én sem hagyhattam ki. Csak milyen kár, hogy egy fitying sem volt nálam.

Szöveg: John Hogan  Képek: Simon Clay

Azt hiszem, a motort és az előző tulajdonost nem kell bemutatnom, de hogy én miként kerültem abba a helyzetbe, hogy a kezemet a levegőbe emelhettem és egyszázezer fontot licitálhattam rá, azt nem árt elmagyaráznom, különösen, hogy nagyobb esélyem lenne a motorral MotoGP-dobogóra állni, mint hogy valaha összekaparjam rá a szükséges anyagiakat.

Természetesen nem ez az első alkalom, hogy egy fontos versenymotor kerül kalapács alá, ez az eset mégis különlegesebb a többinél. Általában a gyűjtői szempontból legjobb, legértékesebb versenymotorokra bezúzás vár, miután a világversenyeken egy életre a memóriánkba égtek, emiatt roppant ritka az ennyire jelentőségteljes motor árverésen történő felbukkanása. Ez az a motor, név szerint a Ducati GP11, ami Valentino Rossi alatt kettő darab dobogós helyezést ért el a 2011-es szezonban, és olyan ritka, mint egy francia a kocsmai bunyóban.

tyre kick

Rossi motorját az RM Auctions rendezvényén árverezték el, helyszín gyanánt pedig mi más jöhetett volna szóba Monacón kívül? A 46-os rajtszámú Ducati mellett Casey Stoner versenygyőztes GP10-ese, valamint további 97 darab ritka, különleges vagy egyszerűen csak szép verseny-, illetve utcai Ducati került kalapács alá Carlo Salterelli privát gyűjteményéből. 

vintage 1

Eddigi életem során licitháborúban csupán egyszer vettem részt, azt is ittasan egy szombat hajnalon az eBay-en, ennek ellenére jól kidolgozott tervvel érkeztem. Egyetlen célom volt: fel akartam tenni a kezem licit közben, és effektíve birtokolni akartam Rossi motorját! A nagyon nem mindegy kérdés azonban az, hogy mennyi ideig fogom birtokolni. Mert ha véletlenül mégsem licitálnának túl – ahogy az szintén a terv része volt –, úgy mindössze két holtbiztos pont marad hátra. Először is, hogy a csitriliárdosokkal tömött aukcióstermet futólépésben hagyjam el, másodszor pedig nyilván újdonsült állásomnak is búcsút inthetek, pedig főszerkesztőként ez még csak a második lapszámom.

clutch

Tudniillik ez nem egy „beállított” cikk, amelyet csak azért hoztunk össze, hogy legyen néhány fotóm a motorról és rólam egy légtérben. Én tényleg licitálni akartam, ami ugyebár kötelez, és amire a kiadóm mindössze annyit mondott: „Vigyázz, mert ha elszúrod és a végén meg kell vennünk azt a motort, akkor a te fizetésedből fogjuk fizetni, úgyhogy onnantól be sem kell jönnöd többé!” Hmm. Köszönöm a bátorítást!

Nizzából helikopterrel repültünk Monacóba. Viteldíjban ez kábé ugyanannyira jött ki, mint ha taxival mentünk volna, de így legalább a látszata megvolt, hogy a zsebünkben van is valami a fél csomag rágón kívül. A rövid, 15 perces repülőúton két másik sráccal osztoztunk a helikopteren, ők is az árverésre igyekeztek, csak náluk ténylegesen volt is költőpénz. Az is látszott rajtuk, hogy hozzám hasonlóan nem először ülnek helikopterben, a különbség csupán annyi lehetett, hogy legutóbb én egy zöldre festettben utaztam, az ablakokon pedig géppuskákat lógattunk ki.

„Én tényleg licitálni akartam,
ami ugyebár kötelez”

Izgatottságtól remegő térdekkel botladozom be a Grimaldiba, a kikötőre néző, gigantikus üveg- és acélpalota kiállítóközpontba. „Megkínálhatom az urat egy pohár pezsgővel?” Ó, hát hogyne, köszönöm szépen, és elvennék még kettőt a (nem létező) barátaimnak is, ha szabad. Gyorsan ledöntöm a szénsavas nyugtatót, és elkezdek vegyülni.

A terem rogyásig pakolva fényesre polírozott kettő- és négykerekű dolgokkal. Autós-motoros érdeklődésűként egy teljes napot könnyedén eltölthettem volna csupán bámészkodással, hiszen a két szinten prezentált megannyi autó- és motorcsoda mindegyikének megvolt a maga története. Közben azért kicsit feszengtem. Azon kezdtem gondolkozni, vajon mi a nehezebb: megpróbálni úgy kinézni és viselkedni, mint akinek van keresnivalója itt, vagy elfogadni a tényt, hogy kinézetük és viselkedésük alapján rajtam kívül mindenki más bármelyik kiállított tárgyat megvásárolhatta volna nagyobb pénzügyi megerőltetés nélkül.

phones 1
Ha futja hetvenmilliós versenymotorra, akkor futja emberre is, aki megveszi neked helyetted

Inkább gyorsan kerítek magamnak még egy tálca pezsgőt és elvonulok az egyik sarokba, hogy azt tegyem, amit a vérem diktál. Pár perccel később, ugrásszerűen megnőtt önbizalmam birtokában beszélgetésbe elegyedek emberekkel, próbálom kipuhatolni, ki miért jött, és sajnos kezdenek beigazolódni a sejtéseim. Fel lettem világosítva ugyanis, hogy Casey Stoner sikerei vagy épp Valentino Rossi kvázi bukása teljesen lényegtelen, de még az is tökéletesen irreleváns, hogy vajon milyen lehet menni egy ilyen kétkerekűvel. Az árverés előtt általam megkérdezett emberek 100%-a kizárólag anyagi megfontolásból tervez beruházni, egyiküket sem a motor vagy a motorozás érdekelte.

Beszédtéma

Abban a pillanatban, hogy betolják Rossi motorját egy ilyen terembe, pengeéles versenyeszközből bájcsevejtémává és potenciális nyugdíj-kiegészítéssé degradálják. Várakozásaimmal ellentétben a hangulat is teljesen eltérő volt attól, mint amit kiállított motorokkal összezárt emberek között szoktam tapasztalni. Beletelt egy kis időbe, amíg leesett, hogy itt a legtöbben megpróbálnak elvonulni, bezárkózni és visszahúzódni, és még véletlenül sem akarják kikotyogni, mit néztek ki maguknak, vagy hogy mennyi pénzt szándékoznak elkölteni.

DSC 3288

Rájöttem, ’becsiccsentve elvegyülök’ tervem kicsit túl jól sikerült, mint amikor a kocsmában kihívsz valakit egy biliárdra, majd a legelső lökéseddel felszakítod a posztót, a fehérrel pedig kiütsz egy ablakot. De hagyjuk is inkább az embereket, licitálni akarok! Sorra tolják be a motorokat, körülöttem felszabadult nevetgélés és beszélgetés, miközben számolatlan százezreket és milliókat szórnak el éppen arra, ami megtetszik nekik. Én miért nem tudom ugyanezt megtenni? Egy 996 Biposto licitje megakad 1400 fontnál. A világ egyik valaha készült leggyönyörűbb motorjáért nem akar senki többet adni? Ebben a pillanatban ellenállhatatlan a késztetés, hogy felálljak; kimegyek szívni egy kis friss levegőt.

Monacóban más
az autóbuzéria léptéke

Tíz perccel a lényeg előtt visszaülök a helyemre, de kételkedni kezdek ez idáig bolondbiztosnak hitt tervemben. Két sorral előttem ül a Ducati teljes vezérkara és fontos emberei, nagyjából ismerem őket, néhányukkal készítettem már interjút, sokukkal pedig többször is ebédeltem modellbemutatók alkalmával. Rövid üdvözlés, biccentés feléjük, ők pedig megköszönik, hogy idefáradtam csak azért, hogy megnézzem az árverést. Mosolygok, bólogatok, és próbálom lenyelni a torkomban egyre nagyobbra hízó gombócot – ők még nem tudják, hogy licitálni jöttem, éppen ezért minden esély megvan arra, hogy az elkövetkező percekben valamelyikük vagy többen is megpróbálnak eltenni láb alól.

Az esemény

Betolják Casey motorját, a teremben hirtelenjében beáll az a bizonyos félelmetes, légyzümmögős csend, majd miután végül 251 550 euróért leütik, olyan hangzavar lesz, mint amilyen egy olyan focimeccs lelátóiról jönne, ahol csupa sznob milliárdos szurkol. Egy szívdobbanással később (ami nekem ekkor másodpercenként 16-szor megy végbe) következik a 202-es tétel: Valentino Rossi 2011-es Ducati GP11 MotoGP-versenymotorja.

Eddig a pillanatig Max, az árverésvezető csak egy kifejezéstelenül bámuló bambát láthatott, ha rám nézett, de most, miután megnyitja a licitet és lassú, jelentőségteljes hangon kimondja, „Kezdőlicit, százezer angol font!”, rám pillantva már azt látja, amint érdeklődő arckifejezéssel megemelem SuperBike magazinomat és mélyen a szemébe nézve biccentek egy hosszút. Enyém az első licit! Gombócomról kiderül, hogy igazából a szívem: a torkomban és a halántékomon érzem minden egyes dobbanását. Érzem a hirtelen rám szegeződő szempárokat is, lyukat égetnek belém, de én megingathatatlanul bámulok magam elé, és számolni kezdek. A határ tíz másodperc. Ha ennyi idő alatt nem licitál rám valaki, én már itt sem vagyok! Ugyan a megadott adataim alapján vissza tudnak majd keresni, de legalább nem a helyszínen kell elviselnem a vereséget. Három… … Négy. Körbepillantok, a ducatisok hátrafordulva bámulnak rám. Olyan arcot vágnak, mint a csirkék: tágra nyílt szemeiket forgatják, fejüket ide-oda rángatják, csőrüket tátják, de én továbbra is csak nézek magam elé. Öt. Hat. Asztakú…, itt baj lesz! Melyik idióta ötlete volt ez? A hét és feledik másodpercben aztán felteszi valaki a kezét, beérkezik egy magasabb licit, én pedig végre megszűnök létezni. Max 175 ezernél még egyszer felém pillant, megpróbál visszacsábítani a licitbe, de látja rajtam, hogy csak feszengek, úgyhogy végleg el is felejt.

Bidding Shot

Végül 245 700 euróért, azaz kábé 86 millió forintért ütik le Rossi motorját, én pedig azzal az érzéssel sétálok ki a teremből, mintha a lottón akkor húzták volna ki a számaimat, amikor éppen nem játszottam. Még a hazavezető helikopterezés sem tud felvidítani. De legalább az 1992-es Gilera Northwest és a csörgő BSA B40-es után már Rossi verseny Ducatijáról is elmondhatom, hogy a motorkollekcióm részét képezte valamikor valamennyi ideig. De végül eladtam, túl drága volt a fenntartása. Érted…

Ki vette meg végül?

Egy angol pasas, Chris Wilson motorgyûjtô és motorbuzi kaparintotta meg a motort, akit ráadásul személyesen ismerek. Elmondása szerint természetesen nagyon fognak vigyázni a motorra, de biztosított afelôl is, hogy nem kívánja eldugni: Goodwoodra és az ahhoz hasonló eseményekre járnak majd vele, hogy néha beindítsák, megjárassák, kipróbálják és megmutogassák a nagyérdemûnek. Magamat leszámítva elképzelni sem tudok megfelelôbb embert, akihez a motor kerülhetett volna.
Ja, és azt is mondta, lehet, hogy egyszer majd én is kipróbálhatom. Megdumáltuk!