2018 Harley-Davidson Fat Bob

 

Harley-ék kikukázták a Dynát, az új Fat Bobot pedig a legújabb Softail-
platformra építették fel. Szerencsére semmi szoftosság nincs benne!

A Harley–Davidson nagyot ígért.
Az elkövetkező évtizedben száz (100!) új modellt kívánnak bemutatni, és hogy lássuk, nem viccelnek, nemrég kitolták a gyárkapun a vadonatúj, 2018-as Softail-
család nyolc új tagját – s közben csöndben, sunnyogva szépen kinyírták az összes Dynát. 

Bizony ám, drága feleim, a dupla hátsó rugóstagos Dyna-platform nincs többé, pedig sokan azt tekintették a HD „legsportosabb” vonulatának. Ugyanakkor megijedni sem kell, a modellek nem tűntek el: a Low Rider, Street Bob és Fat Bob köszönik szépen, élnek és virulnak, kivéve, hogy mostantól ugyanarra az alapra épülnek, amelyikre a Softail Slim, a Heritage Classic, a Deluxe, a Fat Boy és a Breakout is. Nemrég volt szerencsém kipróbálni négy új Softailt Spanyolországban az európai bemutatón, és elragadó volt mindegyik motor. A kedvencem közülük? A Fat Bob 114!

Egy Softail-alapra épült Fat Bob gondolata meglehetősen idegen a legelvetemültebb Dyna-rajongók számára is, de az igazság az, hogy az új Softailek sokkal jobbak, mint a régi Dynák vagy Softailek. Ez pedig javarészt a vadonatúj váznak köszönhető. A Harley nem volt rest, és alapjaiban tervezte át a vázat. A jellegzetes, merev vázat imitáló hátsó traktus maradt, de a felfüggesztést teljesen átalakították: a régimódi húzó- és tolórudas megoldás már a múlté, a hátsó lengőkart egy sokkal hagyományosabb kialakítású központi rugóstag tartja. Az új váz könnyebb, merevebb és sokkal jobban irányítható, ráadásul a Fat Bob dönthetősége is javult valamelyest a korábbi modellhez képest.

A futóműelemeket is alaposan átalakították, most már a motor mindkét vége Showa gyártmányú telókon nyugszik. A hátsó rugóstag előfeszítése állítható, és noha a fordított, 43 mm-es első telók beállításait nem tudod variálni, a lengéscsillapítás újfajta szelepelésének köszönhetően finomabban reagál és még nagyobb komfortot ad az új villa. A Fat Bob 16 colos kerekeken gurul, elöl 150, hátul 180 milli széles abroncsokon, a fékezés feladatát pedig elöl dupla, négydugattyús nyergek, míg hátul egy kétdugós féknyereg látja el. Mindenestül, megtankolva 306 kilogramm a kicsike, tehát továbbra is van benne anyag bőséggel, még ha 14 kilót le is adott tavalyhoz képest.

Az új váz mellé az összes új Softail megkapta a Harley legfrissebb erőforrását is, mely a Milwaukee-Eight névre hallgat. Mind-
egyik modell rendelhető a 107 köbinches (1745 köbcentis) változattal, de egyes kiemelt típusokhoz a 114-es (1868 köb) is elérhető. Jól néz ki az új blokk, de még ennél is fontosabb, hogy mennyivel jobb is az előző Twin Cam 103-asokhoz képest! A régi 103-asnak 130 Nm nyomatékot mondtak a gyáriak, az új 107 már 145 Nm-t tud, míg a 114-es nem kevesebb mint 155 newtont tol!

Odabent újonnan dupla kiegyensúlyozó tengely forog, amivel sikerült olyan szintre csökkenteni a blokk rezgéseit, hogy fix, gumiágymentes bekötési pontokat alkalmazhattak a váznál, azaz az új erőforrás már teherviselő elemként lép a színre. Ez is sokat dobott a gép merevségén. Eltűnt a régi, ülés alatti olajtartály is, hiszen kellett a hely a központi rugóstagnak, emiatt a szárazkarter is a múlté: az új Milwaukee-Eight már nedves karteres!

A fenti jellemzők általánosak minden új Harley Softailnél (a geometriát variálják némileg a modellek között), de a Fat Bob különlegesebb az összes többinél, kizárólag a megjelenése miatt. Az előző Fat Bob amolyan stílusbéli kutya vacsorája volt, keveredett benne minden – ám az tény, hogy brutális volt már az is. Az új Bob legalább annyira félelmetes, mint régi Bob – olyan kifinomultságú, mint egy húszkilós falbontó kalapács –, de az összkép immár sokkal egységesebb.

Szinte krosszmotort is bele lehet látni a gépbe, kezdve a LED-es fényszórót körülölelő szögletes fejidomtól egészen az agresszívan felhúzott seggig, de még az amúgy utcai gumik mintázatában is van némi enduróság. A blokk jórészt fekete, mint az éj, szálcsiszolt vaskígyóként siklik végig oldalán a vaskos, férfias, 2-az-1-a-2-be kipufogórendszer. A 13,6 literes üzemanyagtank meglepően aprónak tűnik előtted, nyilván a lábaid között kikarcsúsított rész miatt, de a lábtartókig sem kell túl nagyot nyújtózni – kényelmesen elöl vannak, de nem túl elöl. A nyereg eléggé meghatározza a vezető helyzetét a kagylósságával, az utas pedig legyen kedves, ne panaszkodjon ülésének vékonyka párnázása miatt!

Nagyon szép az is, amit magad előtt látsz. A drag-bar jellegű kormány szintén krosszos stílusban, kónuszosan vékonyodik kifelé, a kiemelők gyönyörű kimarásokkal tetszelegnek, és kábeleket is alig látni: a legtöbb vezeték – beleértve a Fat Bob ride-by-wire gázkezelésének drótjait is – a kormányon belül fut. Jól sikerült az új műszerfal is, amiben csak a sebességed kapod analógban felül, minden más alul – beleértve az üzemanyagszintet is –, digitálisan jelenik meg. Igazi dynás stílusban mindez a tankra került, ami a létező legbénább, leg-
praktikátlanabb hely, már ha valaha kíváncsi lennél a sebességedre menet közben… A hátsó fertály is kellemesen rendbe tett a manapság HD-ken szokásos féklámpa–index kombó lámpákkal és a különálló, jó alacsony, könnyen eltávolítható rendszámtáblatartóval, a rövidre vágott és magasan végződő faridom szintén kicsit krosszos utóérzésű volt nekem.

Na, de miről is szól a Fat Bob? Csak külcsín, semmi beltartalom? Vagy megy is olyan jól, mint ahogy kinéz? Személyes kirendeltem egy 114 köbinches változat volt – könnyen felismerhetők a körben nyitott légszűrőházról, amire, mondjuk, rá is van írva, hogy „114” – és már a legelső gázkarcsavarintásnál tudtam, igencsak kellemes lesz a nap hátralevő része. Nemcsak hogy az új Milwaukee-Eight erősebb, mint a régi Twin Cam volt, de merőben eltérő a karakterisztikája is. Elképesztően finoman reagál a parancsaidra, a gáz és az injektor gyönyörű lineárisan, mindig tökéletesen kiszámíthatóan teszi alád a nem kicsi teljesítményt. Valahogy mégsem vesztett jottányit sem jellegzetes egyéniségéből az amcsi vas, éppen elég rezgés és vibráció maradt benne ahhoz, hogy még a legortodoxabb HD-vérű is boldog lehessen rajta.

Csúcsnyomatékot 3500-as fordulatnál kapsz, és számomra meglepő módon a nagy V-kettes imád forogni is! Ha odacsapod neki és rajta is tartod a tüzet, nagyon hamar leforogja magát, vigyázz! A régi Softailek gorillakezeket igénylő kuplungjától mindig is rosszul voltam, de az új, nyomatékhatárolós (csúszó) szerkezet miatt immár sokkal kényelmesebb a hatfokozatút váltogatni. Ja, és már az ürest is meg lehet benne találni nyomkereső kutyák nélkül!

Ahelyett, hogy valami hosszú-egyenes országúton krúzoltattak vagy a tengerpart mellett lazán gurultattak volna minket, a teszt helyszínéül Spanyolország legkanyargósabb szerpentinjeit választotta nekünk a HD. Ezzel nyilván az új Softail-vázak rátermettségét próbálták bizonyítani – és ez sikerült is nekik. Nem kell sportmotoros dobálhatóságot várni a Fat Bobtól, nyilván, de azért nem is egy lusta csótány ez! Érezni a váz megnövelt merevségét – sokkal jobb, mint a régi, bizonytalan Softail- és a nyeklő-nyakló Dyna-vázak.

Ennek ellenére ez azért továbbra is bitang nagy motor, ráadásul jó szélesek a gumijai is, szóval kell hozzá izomerő, hogy betedd egyik kanyarból a másikba. Kis ellenkormányzás, felsőtesttel bedőlés, ledöntés, és már tapad is, és húzza az ívet szépen, a másik oldalon pedig már csavarhatod is oda neki. Szerencsére tapasztalt, gyors kollégákkal kerültem össze, nem kíméltük a HD-ket, a nap végére jól ki is fáradtam a nagy hajlítgatásban. Viszont minden pillanatban vigyorogtam és élveztem a meneteket, szomorú voltam, amikor visszakérték a slusszkulcsot. De az feltétlenül kiderült, hogy akár csak gurulni és jól kinézni, vagy netán konkurens cruisereken verető pajtásaiddal akarsz leállni egy meccsre, a Fat Bob nem okoz majd csalódást.

De ez a kellemes motorozási élmény nem csupán az új váz érdeme – a Fat Bob ergonómiáját is nagyon eltalálták. Meglepően kényelmes a gép, a széles kormányon és a nem-is-annyira-távoli lábtartókon keresztül jól tudod az akaratodat kommunikálni. Ráadásul az összes új Softail közül ennek a legnagyobb a dönthetősége is, úgyhogy nem fogod az összes kanyarban lekarcolni a lábtartót, szerencsére. Mivel a spanyol utak kvázi alkalmatlanok erre, nem tudtam kipróbálni, mit szólna a futómű egy jó nagy kátyúhoz, noha a kisebb útegyenetlenségeket kiválóan kivasalta, és még durván meghajtva is stabilnak tűnt alattam. A dupla első tárcsás fékrendszer pedig sokszor kirángatott a bajból. A vaskos első gumi miatt ugyan érezhető a felegyenesedési hajlam ledöntött fékezéskor, de ez legalább majd megtanít arra, hogy kanyarban finoman kell lassítani, nem pedig teli marokkal kezelni a fékkart.

A Fat Bob 114 kipróbálása előtt a kedvenc Harley-m a Dyna Low Rider S volt. Imádtam nyers erejét és izmos külsejét, még akkor is, ha kanyarokban érezhetően elhajlott a váza és folyton kirázta megából a csavarokat. Viszont most, a spanyol teszt után azt mondom, az új király a Fat Bob 114! Trónt fosztott a Dagadt Béla! Rettenetesen megy, imádja, ha hajigálod, és még brutálisan is néz ki… szóval kit is zavar, hogy közben Softail lett?